ÖNGONDOSKODÁS
Gondoskodunk a családunkról, a barátainkról, az állatainkról, az autónkról, a lakásunkról, a kertről, még a telefonunkról is, tokba téve, hogy ne sérüljön, meg töltőre dugva, hogy ne merüljön le. Idegeneknek utalunk pénzt, ha segítségre szorulnak, de adunk pár forintot vagy ételt az utcán kéregetőnek is. Átsegítjük az idős embereket a zebrán. Kifestjük a gyerek óvodáját. Stb. stb. Sorolhatnám, kikre és mikre szentelünk figyelmet. És ez nagyon szép így. 😇
A kérdés, hogy vajon saját magunkról is gondoskodunk úgy, mint másokról?
Az év végéhez közeledvén mindenki egyre fáradtabb, emiatt (is) kicsit (sokkal) feszültebb. Elkezd mindenki idiótának tűnni körülöttünk…
Pedig lehet, hogy nincsenek többen az idióták (nem leszek álszent, tényleg van jópár…), csak mi reagálunk rosszabbul mindenre, ami kibillent az egyensúlyunkból. Abból az egyensúlyból, ami igazából már inkább egyensúlytalanság.
🙌 Mindig fontos lenne, de ilyenkor aztán végképp, hogy végre mi magunk is sorra kerüljünk a gondoskodásban. Nem önzőség, ha magadat is megajándékozod a figyelmeddel, figyelmességeddel. Olyan dolgokkal, amik töltenek (lásd telefon!).
A mellékelt képen ezt próbálta a – számomra – ismeretlen alkotó ábrázolni.
Elértél az utolsó ábrához is???
Igen, néha / sokszor az is öngondoskodás, hogy elküldöd gyufáért, aki átlép egy határt. Mert ahogy írtam fentebb, idióták vannak és mindig lesznek, de megválaszthatod, hogy a köreidben tartod-e őket… Talán nem véletlen anatómiai sajátosság, hogy a középső ujjunk a leghosszabb. Így messziről is egészen jól látható, ha használod az egyezményes jelet a „határaid meghúzására” (hogy micsoda elegánsan fogalmaz a pszichológia!) 😉
